Gyors postaládazár-csere

Az ókori Rómában a posta, azaz a levelek kézbesítése, lényegesen összefonódott a közlekedéssel. Ebben az időben a kézbesítést már lovak bevonásával végezték, ám voltak még hagyományos, futó kézbesítők is.

A római birodalomban a különféle hivatalos közleményeket futárokkal küldték el az egyes tartományokba. Jól szervezett, úgynevezett „Váltó futárhálózat” működött. A postai futárszolgálat hatékonyságát segítették az egész birodalmat behálózó jól karbantartott úthálózaton működtetett 35-40 km-enként lévő postaállomások. Ezeken az állomásokon adták le a leveleket, majd pihenés után mentek vissza a küldő állomásra.

Az ókori hírközlés fejlődésének fontos meghatározója volt egy bizonyos rendszer bevezetése. Ez a rendszer azon alapult, hogy a hosszabb távolságokat kisebb távokra bontották fel, továbbá a munkát több hírnök-futár között osztották fel. Erre a gyorsaság miatt volt szükség, hiszen elég belegondolni abba, hogy egy hírnöknek, aki az első órában 10 km-t volt képes megtenni, annak a tempója a következő órákban jelentősen lelassult. Arról már nem is beszélve, hogy a hosszú szakaszok miatt kénytelenek lettek volna még extra pihenőidővel is számolni, emiatt pedig a posta késedelmet szenvedett volna, illetve a költségei is növekedtek volna.

A levelek célba érésének gyorsasága nagyban függött attól, hogy milyen sűrűn voltak képesek a váltóállomásokat felállítani. Ez pedig nagyban függött a pénztől.

A római birodalomban a postahálózat kialakítása Augustus császár nevéhez köthető, aki így a birodalom távoli pontjait is képes volt összekötni. Egyes állomásokon lovat vagy kocsit váltottak, ezek elnevezése a „mutatio” volt, illetve voltak olyan állomások, ahol éjszakai szállást kaptak a megfáradt hírvivők, ezeket pedig „mansio”-nak nevezték.

Ezek az akkori „postaállomások” sűrűn szegélyezték a római közlekedési utakat, ezeken belül is elsősorban a hadiutakat.

A nagy távolságoknak ilyen szakaszos felosztása azonban érdekesképpen nem a rómaiak nevéhez fűződik, hanem az általuk lenézett egyiptomiakéhoz. Kr.e. 2300-ban, III. Amenemhat egyiptomi király már ilyen szakaszos futárszolgálat alapján kapta meg naponta a híreket a Nílus vizének állásáról, birodalma déli részéről is.

Sőt, ha az időben még inkább visszamegyünk, akkor láthatjuk, hogy már a perzsa királyok is ismerték a posta ez úton történő kézbesítését. Igaz ekkor az utat az akkori futárok gyalogmenetben tették meg, sürgős kézbesítés esetén pedig futva.

De visszatérve a rómaiakhoz. A római úthálózat katonai szempontból épült, hiszen a rómaiak állandóan hadban álltak valakivel, így az út a hadviselés eszköze volt. Ebből egyenesen következik, hogy az állomások berendezése is katonai szempontok figyelembevételével történt. Szintén érdekesség, hogy a későbbi nyelvhasználatban a „mansio” szó magát a katona menetteljesítményét jelenti.

A „mansio”-k felállításának az alapelve az volt, hogy napi 5 órai gyalogmenet távolságban legyenek egymástól.

Amikor Augustus császár az állami postajáratokat rendszeresítette, eleinte a posta alkalmazottai is csak gyalogosan közlekedtek az állomások között, és csak a sürgős futárszolgálatot végezték lovas küldöncök.

A posta jelszava általában az volt, hogy lehetőleg hosszú szakaszokat állapítson meg és kevés személyzetet tartson, mert nem volt szüksége kivételes gyorsaságra. Egészen másképp állt a dolog viszont a katonaságnál, mert hadviselés idején rendkívül fontos volt a hírek gyors közlése. Minél nagyobb volt a távolság, annál nehezebb volt a közlekedés. Például Alexandriából Indiába az ókorban három és fél hónapig tartott az út.

Az ókorban a legnagyobb gyorsaság, amelyet elértek az 335 km volt 24 óra alatt. Ez az, ami a mai napig adatokkal van alátámasztva.

Az ókori adatok alapján minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a császári posta kizárólag a politikai és katonai célok szolgálatában állt, míg a magánlevelezéseket rendszerint rabszolgák, vendégbarátok, alkalmi utasok és főképpen kereskedők útján bonyolították le.